Néhány napja robbant a bomba: a Liu fivérek beadták az országváltási kérelmüket a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetséghez, és a továbbiakban – minden valószínűség szerint – kínai színekben folytatják a pályafutásukat.
Ez a történés a hírportálok kommentszekcióit is feltüzelte, illetve baráti beszélgetésekben is központi témává: sokan a Facebookon engedték ki dühüket, a csalódottságukat árulózással, vádaskodással és teljes értetlenséggel fejezték ki.
A kommentekben sok helyen feltűnt a magyar néplélek „működése” is. A magyar nemzeti öntudat része az olimpiai (arany)érem. Egy olyan kis lélekszámú országnak, mint a miénk, a sport egy kimondottan jó lehetőség a kitörésre. Mivel Magyarország az újkori olimpiák történetében lakosságarányosan folyamatosan a legjobb három között szerepel, szépen lassan részünkké és elvárássá váltak az olimpiai aranyak; természetesnek vesszük azokat. Négyévente felébred a vívás, kajak-kenu és most már a gyorskorcsolya iránti öntudat, és 1-2 hétig minden fórum és beszélgetés erről szól, Szilágyi megnyeri-e a harmadikat? Van még érem Katinkában? Mikor nyerünk már újra valamit vízilabdában?

Négy éve megismerte az ország a rövidpályás gyorskorcsolya fogalmát, és elkezdtük követni a TV-ben a világversenyeket. Adott két fiatal versenyző, kínai és magyar gyökerekkel, akik egy kínai edző segítségével feltették Magyarországot több térképre is: aranyérmeket nyertünk rövidpályás gyorskorcsolyában és – ami talán még fontosabb – a téli olimpiák történetében először. Voltak már ezüst- és bronzérmeink, de aranyunk korábban soha.
Ezt a hosszú böjtöt törte meg a gyorskorcsolya váltó 2018-ban, hogy aztán 2022-ben ehhez még egy aranyat és két bronzot tegyen hozzá. Ezek a sikerek a testvérpár nélkül nem valósulhattak volna meg, rendkívül hálásak lehetünk nekik (ahogy természetesen a csapat többi tagjának is).
Ehhez képest, amikor néhány napja bejelentették távozási szándékukat, akkor köszönetnyilvánítás és hála nem sok helyen jelent meg - sokkal inkább düh, csalódottság és közutálat. A szurkolók szemében könnyedén válik valaki ünnepelt hősből ősellenséggé (from hero to zero).
Miért lehet ez?
Ha az olimpiai arany az identitásunk része, akkor ha ezt „elveszítjük”, akkor ez fájdalomként jelentkezik, és akár újraélhetünk egy generációs/társadalmi traumát, miszerint mi mindig elveszítettünk valamit a történelem során (pl. háborúl, vagy akár országrészek Trianon kapcsán). Emellett görcsös szorongás van jelen a pénz körül, mintha az lenne az egyetlen motiváció, és egyben minden probléma forrása.
A hírek szerint ugyanis, Kínában közel 800 millió Ft jár egy olimpiai aranyéremért (16-szor annyi, mint itthon). Amikor ez napvilágot látott, akkor a hozzászólások többsége erre hegyeződött ki: „csak a pénz miatt mennek el” vagy „fontosabb a pénz, mint a nemzeti öntudat és a piros-fehér-zöld”. A pénzhez Magyarországon elég pejoratív jelentést társítunk, ennek jórészt történelmi hagyományai vannak, amelyek a kommunizmus korából származnak (államosítás, padlássöprés, besúgás, stb).
Tabuként tekintünk rá, nem beszélünk róla - vagy ha igen, akkor gyakran előkerül a “honnan van a szomszédnak új autója” negatív felhangú kérdés. A kollektív tudatalattink szerves része, hogy akinek sok pénze van, az biztos lopott, csalt, hazudott, sikkasztott. Ezek régi beidegződések, amik nem szolgálják a fejlődésünket. Ehelyett megkérdezhetnénk mondjuk egy sikeres embertől, hogy mit és hogyan csinál, mert látjuk, hogy szépen gyarapodik, hátha tudunk tőle valami újat tanulni. Így a kíváncsiság és a tanulás, fejlődés iránti vágy léphetne az utálat és az irigység helyére. De eddig a mentalitásig még hosszú az út.
Félre az érzelmekkel, gondolkodjunk higgadtan!
A szomorúság érthető és normális reakció, ettől még nem gondolom, hogy máglyán kellene megégetni őket. Profi sportolókról van szó, akiknek az édesapjuk kínai, beszélik a nyelvet, és töltöttek el már ott is hosszabb időt. Kaptak a „másik” országuktól egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot, amit éppen készülnek elfogadni. Ha racionálisan nézzük, akkor egy vagy maximum kettő olimpia van még bennük, amit igyekeznek kihasználni, és maximalizálni akarják a várható értéküket – ugyanúgy a sportpályán, mint a saját márka építésében. Egy 1,5 milliárdos piacon lesznek ismert emberek, hatalmas reklámszerződéseket tudnak kötni, és talán a legfontosabb, hogy követik az edzőjüket, akit hazahívott Kína, belengetve neki a szövetségi kapitányi posztot.
Kósa Lajos, a magyar szövetség elnöke azt nyilatkozta az Indexnek, hogy mindent megtettek azért, hogy megtartsák őket az edzőjükkel együtt, de nem tudtak versenyezni a másik ajánlattal, és az sem utolsó szempont, hogy a fivérek a távozást már korábban eldöntötték. Azt gondolom, ezt a szituációt jól kezelték több tekintetben is: nem gördítettek akadályt a távozásuk elé, amennyiben kifizetik az elmúlt időszakra vonatkozó képzési költségüket (vagy nevezzük átigazolási díjnak). Egyúttal így nyitva maradt az ajtó is, nem égették fel az összes hidat, és talán visszatérnek majd aktív karrierjük lezárta után, és edzőként vagy szövetségi kapitányként fejlesztik tovább a sportágat itthon.
“Jó, de az más”
Még egy gondolat, amit fontosnak érzek: számos példa létezik más sportágakban, ahol „honosított” játékosokkal értünk el sikereket – kanadai származású hokissal jutottunk fel az A-csoportba a világbajnokságon, Carlos Perez kubai származású kézilabdázó lett közkedvelt sztár Veszprémben, illetve itt van Willi Orbán esete is. Magyar gyökerekkel rendelkezik, de az egész életét Németországban töltötte, mielőtt magyar válogatott lett. Vajon történt mindez azért, mert egyik-napról a másikra úgy ébredt, hogy elkezdett a magyar szív dobogni benne, vagy inkább azért, mert úgy érezte, hogy nem kerülhet a német felnőtt válogatott keretébe?
Szerintem ennek a történet szempontjából nincs túl sok jelentősége, ugyanis itt van, kijutottunk vele az EB-re, illetve egyike a BL elődöntős játékosainknak. Ez a szituáció jó neki is, hiszen válogatottban játszik, amivel értéket teremt, növeli a saját piaci értékét, valamint jó Magyarországnak is, hiszen jelentősen erősödött vele a válogatott keretünk, aminek kézzel fogható bizonyítékai a közelmúlt kiemelkedő eredményei. Nem hiszem, hogy őt bárki kritizálja vagy esetleg árulózza, amiért a mi mezünket választotta. Pont az ellenkezője az igaz: a magyar közeg nagyon hamar befogadta és rengeteg szeretetet kap azóta is a szurkolóktól.
A sportban különösen régóta megfigyelhető egyfajta globalizációs folyamat, vagyis a munkaerő szabad áramlásának trendje. A játékosok klubszinten jönnek-mennek, ideális esetben szépen ível felfelé a pályájuk, és egyre jobb szerződéseket harcolnak ki maguknak. A munkaerőpiac ugyanígy működik: minél képzettebb egy munkavállaló, annál magasabb pozíciót kaphat meg, ami magasabb fizetéssel is jár. A sportban a legjobbaknak két „munkahelye” van: a klub és a válogatott. Klubok küzdenek egymással a bajnokságokban, és a válogatottak időről-időre összegyűlnek, hogy megmérkőzzenek egymással például Európa- vagy világbajnokságon. Willi pontos körülményeit nem ismerem, de feltételezem, hogy szeretné a tudását szakmailag, érzelmileg és anyagilag is kamatoztatni. Örülünk a döntésének minden szempontból, és reméljük, hogy még sokszor ölti magára a címeres mezt.
Ez a jelenség a sportban leginkább talán az asztaliteniszben figyelhető meg, ahol a kínai tehetségek – akik mondjuk a világranglista 25-30. helye körül találhatóak – soha nem kerülnének be hazájuk válogatottjába, ezért országot váltanak, és hozzák a tudásukat Európába, hogy egy itteni ország válogatottjában versenyezzenek, és akár az anyaország játékosait is legyőzzék.
Egyre jellemzőbb az, hogy egy játékos nem csak klubot vált, hanem – szakmai és vagy anyagi szempontok miatt – országot is. Nyilván minden szituáció más és más, de az esetek nagy részében logikus döntések születnek. Természetesen szerepet játszik a kérdésben a sportdiplomácia is, ami képes toborozni és megtartani is játékosokat, illetve egyfajta szakszervezetként működik. Úgy érzem, hogy Magyarországon úgy kezeljük ezt, hogy ha valaki érkezik hozzánk, az természetes, és ennek így kell lennie, de ha valaki elmegy tőlünk, akkor azonnal közutálat tárgyává válik.
Liuék, a hírek tanúsága szerint ezt az ügyet profin és transzparensen kezelik, elmennek a „másik” országukba, hogy pénzt keressenek, kiaknázzák népszerűségüket, és maximalizálják az értéküket. Hogy volt-e benne politikai nyomásgyakorlás? Meg lehetett volna-e tartani őket? Talán. Valószínűleg a teljes igazságot sosem fogjuk megtudni.
Természetesen mindenki a saját vérmérséklete szerint ítéli meg a helyzetet, az én véleményem az, hogy emiatt ne utáljuk őket, hanem köszönjük meg azt, amit az országnak adtak, és bízzunk abban, hogy később még vissza fognak térni. Fáj az elválás, de tisztán és sallangmentesen történik, és a legjobb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk a döntésüket, és próbáljuk megérteni azt. Egy biztos: a történelemkönyvekbe végérvényesen beírták magukat – Magyarország színeiben.
+1 - Máté gondolatai:
Látni lehet a főcímek szövegeiből, hogy a médiumok mennyire tudatosan aknázzák ki azt, hogy a magyaroknak milyen elcseszett a hozzáállása a pénzhez. A Proxxi által itt belinkelt cikkben az Index pl. teljesen normálisan leírta, hogy egy magas szinten lévő sportoló gyakorlatilag egy globális versenyszférában gondolkozik, és ezért nem ítélhető el szakmai szempontból. Ez mind szép és jó, de a főcímekben mindenhol annyi szerepelt, hogy a “800 millióért mentek el”. A fájó igazság pedig az, hogy az emberek többsége nem olvas el semmi mást (már ha egyáltalán olvas), mint pár soros címet. Erre játszanak a “hírportálok”, hogy a néplélek olyan triggerpontjait nyomogassák, ami biztosan inger-válasz reakciót fog kiváltani belőlük.
A pénz, az irigység mások sikerei iránt, a “dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitás, azok pontosan ilyen dolgok. A legutóbbi podcastunkban erről beszéltünk, hogy mikor valami kicsapja a biztosítékot benned, és érzed, hogy az ősi agyterületeidben rögtön zsigerből, érzelmekből reagálsz, akkor valószínűleg azon a területen van még mit dolgoznod. Úgy gondolom, hogy a gusztustalan fröcsögés és az ócsárolás helyett meg lehetett volna próbálni elszámolni sok embernek magában tízig, és egyfajta tanulságot levonni a történetből.
A Liu-fivérek döntöttek valahogyan, és a két hazájuk közül választottak - még ha így csúnyán le is sarkítjuk a történetet. Elvesztették úgymond 15 millió rajongó szimpátiáját, de megnyerték 1,5 milliárdét - és akkor még az anyagi vonzatról nem is beszéltünk, Biztos vagyok benne, hogy nem volt nekik sem egyszerű döntés, de meghozták. És dönteni sohasem könnyű, főleg, amikor a saját egzisztenciád a tét. (Éppen ezért tengetik nagyon sokan az életüket úgy, hogy csak sodródnak az árral, pedig nem tudják, hogy a “nem döntés” is egy döntés, csak akkor vajmi kevés esélyed van a pozitív irányú változásra, mivel passzív elszenvedője vagy a saját sorsodnak.)
El tudom képzelni, hogy mennyi olyan ember savazza a döntésüket, aki 10 éve bejár ugyanarra a toxikus munkahelyre, amit utál, vagy már évek óta próbálja összeszedni a bátorságát, hogy odalépjen a főnöke elé fizetésemelést kérni. Persze sokkal egyszerűbb projektálni a kishitűségünket és sikertelenségünket, na meg persze a kommentszekcióban anyázni, mint felülvizsgálni azt, hogy ugyan milyen jogon ítélkezünk mi más emberek döntése miatt, aminek amúgy se közvetlenül, se közvetetten nincs semmilyen hatása az életünkre.
Ui.: Sokat fogunk a jövőben foglalkozni azzal, hogy rendbe tegyük a pénzhez való viszonyunkat - a pénz egy eszköz (vagy ha úgy tetszik egy energia), amivel teremthetünk, alkothatunk, minőségi életet biztosíthatunk magunknak és a családunknak és nem pedig egy gonosz entitás, amitől menekülnünk kell.
Köszi a figyelmet, és egy válaszadással kérlek segítsétek a munkánkat:
Kiváló cikk, de konkrétan az első része engem nem érdekelt. Máté gondolataitól kezdődött az ami lekötött és amilyen tartalmakra vágyom. Bízom benne hogy sok-sok érdekes tartalommal láttok még el a közeljövőben. A Mellécash-el maradandót alkottatok, imádom a humorotokat és a világ szemléletetek. ;) Hasonlóan ragyogó tartalomra számítok itt is. Köszönöm.
Nagyon jól körbejártátok és elemeztétek ezt a hírt, de ez szerintem továbbra is max egy sport bulvár történés. Ilyen mértékű körbejárást nem ér az egész, bőven elég a személyes véleményetek erről. A felvezetés, miszerint föffögnek az emberek a komment szekcióban szerintem a legtöbb idelátogatót (főleg azokat akik a Mellékash-en is jelen vannak) hidegen hagyják, igyekszenek elhatárolódni azoktól. Nyilván azért itt keresnek/keresünk értékesebb hírinformációkat.
Nagyon várom a további hírleveleiteket, tiszteletem a munkásságaitok előtt és köszönet a társadalom tudatossága irányába tett törekvéseitekért.
A