⚽ A magyar foci látlelete 💸
"A szerbeket oda-vissza, mi kell még?"
Egy rövidebb-hosszabb szünet után itt az ideje, hogy én is visszatérjek - méghozzá egy sport, azon belül is foci témájú cikkel. Annak az apropóján, hogy kijött az MLSZ - Professzionális körkép c. anyaga, ami megadta fejemben az amúgy is körvonalazódó cikkhez a végső lökést. Fociról lesz szó, a “sajátos” magyar modellről, Szoboszlairól, a válogatottról, a Fradiról, Felcsútról és érintjük a finanszírozást is. Ambivalens érzelmekkel vágok bele az írásba, hiszen a foci mindig is központi eleme volt az életemnek, játékosként és nézőként is; rajongok érte, ezzel együtt szomorú látni, amerre véleményem szerint a profi labdarúgásunk halad. Íme:
Egy kis történelem
A futball nem véletlenül a legnépszerűbb sport a világon, gyerekek százezreinek ad szórakozási- és kitörési lehetőséget, nem véletlenül ennyire közkedvelt itthon is. A történelmünk rendkívül gazdag (és “természetesen” balszerencsével átitatott), gondoljunk a világszerte ismert és híres Puskás Ferencre, aki minden idők 15 legjobb futballistája között szerepel a nagy nevű fourfourtwo listáján.
Olimpiákat nyertünk, vb döntőket játszottunk, van aranylabdásunk és számos világválogatott játékosunk. Azonban a dicső korszakunk 1986-ban véget ért, amikor is világranglista 3. helyezett csapatként 6-0-ra kikaptunk Mexikóban a szovjet válogatottól. Ez a meccs és a körülmények is megérnének egy külön posztot, de most csak egy honnan-hova áttekintést szeretnék adni.
Akkor még nem lehetett tudni, de az egy korszak lezárását és a foci végérvényes lezüllését eredményezte. Egy vicces korabeli jelenet jól mutatja, milyen volt a színvonal a 90-es évek elején (beszélgettünk erről a képről, egy másik olvasatban ez a kép a fel- és kiszabadulást szimbolizálja, de semmiképp sem futballpályára való).
Ekkoriban a kupacsapataink és a válogatott is folyamatosan botrányos eredményeket produkált, korábban soha nem látott mélységbe zuhantunk a ranglistákon.
Bratyizás-mutyizás, káosz és vadkapitalizmus jellemezte azt a korszakot (a foci meglátásom szerint szorosan korrelál a mindenkori politikai élettel).
30 év szenvedés és lemondás után jött Orbán Viktor és a TAO korszakváltás, azzal a céllal, hogy a labdarúgásunkat felhelyezze újra a világtérképre. Az áttörés azonban csak részben sikerül, és az sem feltétlen fenntarthatóan.
A 2010-es évek
Miniszterelnökünknek két mániája (biztosan) van: az egyik a hatalom, a másik a foci. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az otthonául szolgáló néhány ezres lélekszámú falunak NB1-es csapata van, a háza végében pedig stadion is épült.
Nemes és megsüvegelendő a cél a magyar futball feltámasztásának álma a kormányfő részéről, akinek rajongása elvitathatatlan. A probléma nem is ezzel van, hanem a hogyannal.
A fenti példa egy tökéletes kivonata annak, ami 2010 óta zajlik itthon. A futball bekerült a kiemelt sportágak közé, végtelen mennyiségű TAO áramlott be (röviden ez annyit jelent, hogy a vállalatok az államkassza helyett a kedvezményezett sportklubokat támogatják), ami az emberek szemében a rendszerszintű visszaélések szimbólumává vált. Erről részletesen számtalan helyen fellelhetőek információk, például itt és itt, de a Momentumos - korábban profi elemzőként is dolgozó - Kele János is sokat ír futball témában.
Néhány mondatban összefoglalva: Magyarországon 2023-ra az egy főre jutó stadionok száma mára már 2. A TAO-t és a rengeteg EU-s pénzt arra használta a kormány, hogy a NER tulajdonolt NBI-es és NBII-es kluboknak, illetve az országhatárainkon túlnyúló, szintén érdekeltségi körbe tartozó csapatoknak teljesen új stadiont építsenek.
Ez több közvetlen és közvetett problémát is felvet.
A közbeszerzéseket és a pályázatokat ugyanazok a cégek nyerték és nyerik, nincs érdemi verseny, kizárólag NER-es cégek a kivitelezők.
Sokkal több stadionunk van, mint az indokolt lenne, bántóan alacsony a kihasználtságuk és nagyon magas a fenntartási költségük.
Sokszoros túlárazás. Adott egy cég, aki megnyeri a tendert, időközben nagyon magasra szöknek a költségek, amit az EU és az adófizetők állnak. A különbözetet a cég osztalékként kiveszi és “visszaosztják” (ez a korrupt módszer az egyik oka az EU-s pénzek visszatartásának).
Ennek csúcsa és mintapéldája az új Puskás volt.
Opportunity cost: ezzel párhuzamosan áldatlan állapotok uralkodnak a kórházakban és az iskolákban, ez is közismert tény (Safranek?)
Namármost, a Népstadion/Puskás átépítése időszerű és szükséges volt. Nemcsak a válogatott meccsek miatt, hanem rengeteg koncertnek ad otthont (most épp Azariah tölti meg tripla koncerttel a helyet), de volt itt a Red Hot Chili Peppers, Guns N’ Roses és jön a Coldplay is. Az ilyen együttesek sokáig nem jöttek Bécstől keletebbre, ehhez egyértelműen kellett az új, nagy befogadóképességű stadion is. Nem vagyok építészmérnök, de ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy vannak a világban cégek, akik jóval olcsóbban megépítették volna akár még jobban is.
A Qubit egy részletes elemzésben prezentálja, hogy a stadionok kihasználtsága messze elmarad az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) által kitűzött céloktól. Röviden és tömören: nagyon gyenge a színvonal, sok ember alternatív szórakozási lehetőséget választ (=nincs fizető néző), így duplán drága szinte az összes vidéki városban épített létesítmény.
Utánpótlás és színvonal
A nézők tehát úgy érzik, hogy alacsony a színvonal - oké,+ nézzük meg, hogy mit írnak az elemzők. Az UEFA honlapja az első osztályú ligák közül a 25. helyre sorol minket, más portálok a 30. hely körülre (megelőz minket még néhány másodosztály is). Ez az elmúlt 15-20 évben nem sokat változott, a csapataink rendre kiesnek a nemzetközi kupák első köreiben, semmi érdemlegeset nem alkotnak külföldön. Ez alól kivétel a Fradi, ők ugyanis folyamatosan kvalifikálják magukat valamelyik európai kupa csoportkörébe immár több éve. A probléma ezzel csak az, hogy nagyon messze van a piaci alaptól - de erről majd később.
Gyakran hallani gúnyosan, hogy Magyarország egy összeszerelőüzemmé vált az elmúlt évtizedben. Nos, a futball tekintetében még ott sem tartunk, már ami az itthon nevelődő, magyar játékosok exportálását illeti.
Az iparágnak ugyanis két nagyon fontos mérőszáma van: a fizető néző és a jelentős profittal exportra eladott játékos.
Az elsőről fejlebb már ejtettünk szót, az utóbbi is szorosan kötődik ehhez. Egy ország futballjának az alapját az utánpótlás és az akadémiai rendszer adja. Azok a játékosok, akik 18 évesen kikerülnek az utánpótlásképzésből, a ranglétrát megjárva játéklehetőséget kellene kapniuk a felnőtt csapatokban, illetve külföldön is eladhatóvá kellene válniuk. Ez adja egy hozzánk hasonló ország profitábilis és fenntartható működését. Ebben végeznek kiváló munkát a horvátok, évről-évre igazolnak Németországba, illetve Olaszországba a több millió eurót érő játékosaik. Mindezt úgy, hogy az ő futballjuk is bőven át van itatva korrupcióval.
Itthon ezzel szemben az a helyzet, hogy mindössze szökőévente egy játékost sikerül jó ligákba exportálni. Az utolsó, akit a magyar akadémiai rendszer nevelt és épített fel, az Sallai Roland volt, aki a Puskásból előbb Ciprusra, majd a német Bundesligába igazolt és stabil kezdő a klubcsapatában és a válogatottban is. Ez már 4-5 éve volt, a következő, aki Németországba tud igazolni, az ifj. Lisztes Krisztián lesz 2024 nyarán.
De nem csak exportra nem “termelünk” - az NB1-ben szereplő csapatok kerete túlnyomórészt középszerű külföldiekből áll (Kisvárda, Puskás Akadémia, Újpest). Az utánpótlás-képzésünk jelenleg nem képes arra, hogy a ligát feltöltse tehetséges, jó potenciállal rendelkező játékosokkal, akik fiatalon kopogtatnak a válogatott ajtaján és válogathatnak a német, olasz, francia, holland stb. ajánlatok közül.
Ehelyett a már említett TAO-n keresztül végtelen mennyiségű pénz áramlik a rendszerbe, amiből légiósokat, illetve versenyképességet próbálunk vásárolni, s mindeközben viszont mesterségesen magas fizetéseket (=inflációt) és minden piaci alapot nélkülöző gazdálkodást kapunk.
Ferencváros
A Fradi az egyik legrégebbi, de szinte biztosan a legnépszerűbb csapat itthon, komoly történelemmel és hagyományokkal9. Az 1995/96-os szezon Bajnokok Ligája szereplése után - ahol is szinte kizárólag magyar játékosok alkották a keretet - egy hosszú mélyrepülés következett, amiből a 2010-es évek közepére sikerült felébredni, hathatós állami segítséggel. A hatalom célja az, hogy feltegye a csapatot az európai futballtérképre és stabil szereplője legyen a nemzetközi kupáknak. Ezt az utóbbi években sikerül is teljesíteni, de gyakorlatilag teljesen mesterségesen. Itt is hasonló a trend, mint a liga többi egyesületénél, talán annyi különbséggel, hogy a Fradiba sikerül minőségibb légiósokat igazolni. A keretből a kezdőben rendszeresen mindössze 2-3 magyar játékos kap szerepet. Mivel nem működik piaci alapon sem a bajnokság, sem az ország kirakatcsapata, ezért a nyereségesség sem a legfontosabb cél (ha szükséges, akkor beugrik az MVM, és bedob egy kis pénzt a perselybe). Ehhez jön az a mérhetetlen arrogancia, amivel néha a párt elnöke (aki nem mellesleg a Fidesz alelnöke is) kommunikál. Nem jól öregedő nyilatkozatában arról beszélt, hogy a Fradi jobb napjain elcsípheti Európa legjobb (!) csapatát, a Manchester Cityt is. Egy évre rá történt az, ami derült égből villámcsapásként hatott mindenkire: a feröeri pékekből és villanyszerelőkből alló csapat kapott gól nélkül ejtette ki a zöld-fehéreket a BL-selejtezőben.
Összehasonlításképpen körülnéztem a környező országok bajnokságaiban: ott azt tapasztalhatjuk, hogy az adott ország legjobb csapatai a hazai bázisra építenek és ezzel együtt is elérik azokat az eredményeket, amiket mi. A különbség az, hogy a modelljük fenntartható és egészséges. A Dinamo Zagreb például úgy működik, hogy Horvátországban összegyűjti a tehetséges fiatalokat és aztán az első csapatból külföldre eladja őket. Mivel jó az utánpótlásuk, rendszeresen tudnak küldeni a német és az olasz bajnokságba is több millió eurót érő játékosokat, akikből később nemzetközileg is meghatározó emberek, vagy akár világsztárok válhatnak (Modric, Rakitic. A keretük most is tele van fiatal horvátokkal, akik hamarosan Európában is leteszik a névjegyüket.
Ehhez hasonló a helyzet Csehországban. A nemrég Bajnokok Ligáját is megjárt Viktoria Plzen szinte kizárólag csak cseh játékossal állt fel, de említhetnénk a Sparta vagy Slavia Prague-t is. Az osztrák, horvát, cseh élcsapatok külföldi munkaerő aránya 25-30%, míg a Fradi esetében ez az arány 65%. A személyes megélésem az, hogy ugyan nem vagyok Fradi-drukker, de a Lipcsei-Lisztes féle csapatért tudtam szorítani, a jelenkori viszont teljesen hidegen hagy, amivel azt gondolom, hogy nem vagyok egyedül.
Ha tetszenek a tartalmaink, akkor a lenti gombon támogathatsz minket. Nem várjuk el, de nagyra értékeljük!
A nemzeti tizenegy
A magyar válogatott az elmúlt években egy rendkívül stabil és szerethető csapattá érett, akikért az egész ország rajong. Megtöltik a stadionokat, a napokban minden bizonnyal kijut egymás után a harmadik Európa-bajnokságra és szinte bárkivel tud ki-ki meccset játszani. Ez egy sajátos, meglehetősen ambivalens szituáció, hiszen nem a szűken vett magyar foci eredménye ez. A keret húzónevei között vannak honosított (Kerkez, Orbán), illetve az országot már nagyon fiatalon elhagyó (Szoboszlai, Gulácsi) játékosok, akik az osztrák, német, angol képzési rendszeren nevelkedve, európai szinten is meghatározó játékosokká váltak.
Külön érdekes Szoboszlai Dominik esete: Détári óta az első olyan futballistánk, aki világhírnévig, illetve a legszűkebb elitig viheti és az egyetlen, aki akár Bajnokok Ligáját is nyerhet. Nevelőedzője az édesapja, Szoboszlai Zsolt volt, aki anno inkább alapított egy saját focisulit, hogy a fia megkapja a megfelelő képzést, máskülönben jó eséllyel nem tartana most itt. Számtalan interjúban nyilatkozta, hogy azért döntöttek így 2007-ben, mert azt látták, hogy a hazai utánpótlásképzés jelentős elmaradást mutat Nyugat-Európáétól és a 14-18 év közötti a magyar fiatalok behozhatatlan hátrányba kerülnek nyugati kortársaikkal szemben. Ezt támasztja alá Esterházy Mátyás (Szoboszlai menedzsere) interjúja is, amiben a fent leírt problémákat részletesen taglalja.
Természetesen ennek örülnünk kell és hálásak lehetünk Zsoltéknak, hogy a módszereik segítségével sikerül(t) megfelelően gondozniuk a tehetségeket és reméljük, hogy egyre több figyelmet kap majd a munkájuk és más klubok is alkalmazni fogják.
Ugyanakkor visszatérve a problémákra, a fiatalok versenyhátrányát mi sem mutatja jobban, mint az utánpótlás válogatottak szereplése. Az U19 és U21-es válogatott az európai középmezőnyben sínylődik. Az U19-es csapat például a közelmúltban 12 meccset játszott le egyetlen győzelem nélkül. Iparági forrásokat olvasva és hallgatva kiderül, hogy nincs kellő motivációja a játékosnak, a szakmai stábok alulképzettek, igényt sem mutatva arra, hogy fejlődési pályára álljanak. Olyan emberek dolgoznak a magyar futballban mind a mai napig, akiket elítéltek bundázásért és még mindig jelen van az előző évszázad végén kialakult “divat”, hogy azok a gyerekek játszanak a hétvégi meccsen, akiknek a szülei fizettek a nevelőedzőnek zsebbe. Ezzel pedig be is zárult a kör, a válogatott régen áhított sikerével próbáljuk szőnyeg alá söpörni a honi problémákat.
De akkor hogyan lehetne?
Erre sajnos nincs egy olyan csodaszer, ami hirtelen majd mindent megold. Szisztematikus munkára van szükség, amit az alapoknál kell kezdeni. Ami talán a legfontosabb: teljesen új alapokra kell helyezni az utánpótlás- és edzőképzést. A magyar futballban mind a mai napig sok a megélhetési edző, akik lógnak a rendszer nyakán, de nincs érdemleges teljesítményük. Ezek az edzők klubról-klubra vándorolnak és néhány év alatt alsóbb osztályokba kerülnek, vagy teljesen eltűnnek. Ha én lennék felelős pozícióban, akkor biztosan felvenném a kapcsolatot német edzőképzőkkel és hosszútávú együttműködéseket kötnék (mondjuk 15-20 évre). Volt erre már egy próbálkozás Bernd Stockék idejében, de aztán az elhalt, a hazai közeget egy-két emberrel nem lehet megváltoztatni, ide ennél nagyobb erő kell.
Második lépés: ha megvannak a képzett fiatal német edzők, akkor be lehet őket tenni az akadémiák és a futballcsapatok élére. Meg fogják itt is honosítani a német modellt, tudatos építkezés indulna 6 éves kortól. Ezek az edzők a világ legjobbjai közé tartoznak, a német utánpótlás válogatottak sorra nyerik a világversenyeket és az edzőik rendre Bajnokok Ligája végső győzelemre is esélyes csapatokat irányítanak (Klopp, Tuchel, Nagelsmann, Flick).
Ezenkívül meg kell szüntetni a mutyit. Illúzió? Lehet. De amíg a rendszer arra van felépítve, hogy rengeteg EU-s és közpénzt csatornázzanak át rajta és nem teljesítmény-alapú a szisztéma, addig sajnos hiába várjuk a változást.
Ez persze nem 1-2 év munkája lenne, de idejutni is eltartott egy darabig. Viszont az új alapokra helyezéssel előbb-utóbb azt vennénk észre, hogy egyre több ember jár meccsre, folyamatosan nevelődnek ki a tehetségeink és a klubok piaci alapokon is megállnák a helyüket. Három-négy olyan alapelvet lenne célszerű követni, amit a futballban, vagy a más iparágakban sikeresen tevékenykedő cégek mind alkalmaznak.
Transzparencia - átlátható pénzügyi és képzési rendszer
Tudás - a szakmabeliek megfelelő tudással rendelkeznek és fejlesztik magukat
Teljesítmény - mérés és adatelemzés, teljesítmény-alapú megközelítés
Tükör - reflektálás és önreflexió, hibák javítása
Ezek nélkül nincs tartós és fenntartható fejlődés.
Addig is annyit tehetünk, hogy sportszeretőként szurkoljunk ma a válogatottnak, hogy kijusson az EB-re!
ps. a cikk írását tegnap fejeztem be, de mivel ma kerül ki, így két mondatban érdemes reflektálni a tegnapi meccsre. Ezúton is szeretnék gratulálni a csapatnak, hogy kijutott a 2024-es EB-re, ráadásul egyenes ágon az összes meccs lejátszása nélkül, ez megsüvegelendő teljesítmény!
(Egyúttal tegnap is kiderült, hogy a 2-3 Németországban játszó kulcsjátékosunk hiánya mekkora űrt hagy maga mögött, nincsenek minőségi cserék és igazi mélység a keretben). A mai nap ezzel együtt az ünneplésé, kíváncsiak várjuk, hogy mire leszünk képesek jövőre!
Pacsi,